November 13: Évközi 33. vasárnap
November 16: Skóciai Szent Margit
November 19: Árpád-házi Szent Erzsébet
„Jönnek majd napok, amikor abból, amit most itt láttok, kő kövön nem marad, mindent lerombolnak.(-) De egyetlen hajszál sem vész el a fejetekről. Állhatatossággal őrzitek meg lelketeket.”
A Szentmise olvasmányai:
-
Mal 3,19-20a – A végső nap elérkezésekor felragyog az igazság napja, amikor is Isten mindenki felett ítélkezik.
-
2Tessz 3,7-12 – Aki Krisztust követi, úgy kell élnie, hogy megdolgozzon a napi betevőért, mert „aki nem akar dolgozni, ne is egyék”.
-
Lk 21,5-19 – A földön minden elmúlik egyszer, de aki kitart a nehézségekben, és a gyűlölködők között is állhatatos marad, az üdvözül.
Elmélkedés:
Az Egyházi év utolsó napjaiban járunk. Márton napi libalakománk után elkezdődött, elkezdődhet a karácsony előtti böjt időszaka. Ma már kevesen tartjuk meg ezt a hagyományt, jóllehet ez az időszak is olyan alkalmakat adhatna a számunkra, mely lemondásainkban, imáinkban, adakozásainkban, elcsendesedésünkben ráirányíthatná a figyelmünket az igazán fontosra. Jelenünk zűrzavaros világában, szorongásaink, félelmeink aggódásaink között ilyenkor is lényeges lenne, hogy megálljunk egy-egy hosszabban tartó pillanatra. S legalább ezekben a megállásainkban fel kellene tudni fedezni Isten szeretetét és jelenvalóságát. Hol van Jézus ma a mi életünkben? Hogyan teszünk róla tanúságot? A földi világ időbe zárt történelmi rendjében zűrzavaros korszakok mindig is voltak, de ma is körülvesznek bennünket háborúk, éhínség, menekülők, természeti katasztrófák. „Szokták mondani: A középkorban az emberek féltek a pestistől, az éhínségtől, a háborútól és a pokoltól”. De töretlen hittel és kitartása építették fel a mennyei Jeruzsálemet megtestesítő katedrálisokat a földön. Ehhez képest szinte nevetségesnek tűnik, hogy ma itt Európában, jóléti társadalmunkban viszont inkább attól szorongunk, hogy elveszítjük a munkánkat, hogy nem vagyunk elég percre készek, nem vagyunk elég sikeresek, ismertek. Félünk, a ráncoktól, a túlsúlytól, attól hogy lemaradunk fontosnak vélt információkról, hogy hibázunk, mert nem vagyunk elég jók, s nem utolsó sorban, hogy elveszítjük a kütyüinket, vagy még inkább, hogy lemerül benne az akkumulátor, s nem leszünk elérhetőek. Kitartásunk nincs, az Isteniben való hitünket elvesztettük. Bár szabadulni akarunk szorongó érzéseinktől, de nem tudunk. Mert nem akarjuk megismerni belső valónkat, nem akarunk egyedül maradni. Akkor még véletlenül meghallanánk azt a belső hangot, melyben az isteni felel. Mert elfelejtettünk elcsendesedni. Elfelejtettünk verseket olvasni. Istenes verseket Adytól például, mely imára késztet. Lélekgyógyászokhoz, pszichológusokhoz, terapeutákhoz fordulunk. Mégsem találjuk az egyensúlyt. Mert Isten nélkül nincs egyensúly. Ha Ő hiányzik az életünkből, minden sokszorosan érthetetlenebb, magyarázatok sorára szorul. S a magyarázatainkba valljuk be őszintén, igencsak belefáradunk. Szokták azt is mondani: Isten nélkül lehet élni, de nem érdemes.
S milyen igaz. Az Evangéliumok örömhíre ma is időszerű, mert örökké időszerű. Az emberi történelembe belépett örök Ige minden időben minden térben mindig ugyanazt nyilatkoztatja ki. Jöhetnek háborúk, s kő kövön nem marad, jöhetnek nehézségek, hamis próféták, jövendölések, világvége jóslatok, de aki állhatatos marad, s kitart Jézus szeretetében annak megadatik a bölcsesség, melynek egyetlen ellenfél sem tud ellentmondani. A jelenünk keresztény vértanúi is, akiket ma Jézus nevéért megölnek, minden bizonnyal lelkükben az örökkévaló felé tekintettek, tekintenek. Mert azt azért mindenki tudja, hogy a földi élet elmúlik. Vagy így, vagy úgy, de elmúlik. Ezt a világot mindannyian elhagyjuk egyszer.
S gondolkodjunk el azon, vajon mi mit viszünk magunkkal, amikor távozunk. Szorongásainkat, félelmeinket, ürességünket? Vagy imádságainkat, örömeinket, az örökkévaló felé irányuló szeretetünket? Megfontolandó, hogy adott a lehetőség a választásra. S ha csak egy kicsit felelevenítjük nemcsak az adventi várakozás fényét életünkben, hanem az ehhez társuló karácsony előtti böjt elcsendesedését, elmélkedésre, imádságokra, számadásra szánt idejét, akkor esélyt kapunk az isteni kegyelemmel való együttműködésre, melyben feloldódnak szorongásaink, félelmeink, aggódásaink, s helyük Isten irgalmas szeretetével töltődik be. Azzal a szeretettel, mely a karácsonyi jászol örök fényétől mindenkinek megadatik, s nekünk nincs más teendőnk, mint nyitott szívvel, befogadó lélekkel odafordulni hozzá.
„Ez az időszak meghívás arra, hogy imádság, elmélkedés, önmegtagadás, jótékonyság, a Biblia tanulmányozása és a szentek utánzása révén megtisztítsuk magunkat a bűntől és így készüljünk a karácsonyra, az Úr eljövetelének ünnepére… Jézus közel van hozzánk, bennünk van. Ennek ellenére ezen időszak alatt úgy ismerteti meg önmagát, mint Eljövendő. A böjt megmutatja nekünk azokat az akadályokat, amelyek feltartóztatnak bennünket a Felé vezető úton: az egyéni elmélyült ima és a jótettek mellett fegyelmi szabályokról is szó van, amelynek segítségével teljesebben megismerhetjük saját magunkat. Választanunk kell; kit is szeretünk önmagunkban: a sekélyes, kapzsi, gyáva, jelentéktelen én-t vagy azt az igazi önmagamat, aki mélységeimben él, és képes az Istennek tetsző böjtölésre is.” –Részlet a Miskolci Exarchátus honlapjáról -
Ady Endre: A Sion-hegy alatt
Borzolt, fehér Isten-szakállal,
Tépetten, fázva fújt, szaladt
Az én Uram, a rég feledett,
Nyirkos, vak, őszi hajnalon,
Valahol a Sion-hegy alatt.
Egy nagy harang volt a kabátja,
Piros betükkel foltozott,
Bús és kopott volt az öreg Úr,
Paskolta, verte a ködöt,
Rórátéra harangozott.
Lámpás volt reszkető kezemben
És rongyolt lelkemben a Hit
S eszemben a régi ifjuság:
Éreztem az Isten-szagot
S kerestem akkor valakit.
Megvárt ott, a Sion-hegy alján
S lángoltak, égtek a kövek.
Harangozott és simogatott,
Bekönnyezte az arcomat,
Jó volt, kegyes volt az öreg.
Ráncos, vén kezét megcsókoltam
S jajgatva törtem az eszem:
„Hogy hívnak téged, szép, öreg Úr,
Kihez mondottam sok imát?
Jaj, jaj, jaj, nem emlékezem.”
„Halottan visszajöttem hozzád
Én, az életben kárhozott.
Csak tudnék egy gyermeki imát.”
Ő nézett reám szomorún
S harangozott, harangozott.
„Csak nagyszerű nevedet tudnám.”
Ő várt, várt s aztán fölszaladt.
Minden lépése zsoltár-ütem:
Halotti zsoltár. S én ülök
Sírván a Sion-hegy alatt.
Árpád-házi Szent Erzsébet közbenjárását kérő ima
Szent Erzsébet, világító példádon felismerheti a világ, mire képesítheti a szeretet, a hit és az alázat a keresztény lelket. Szíved minden erejével egyedül és csupán Istenedet szeretted, tiszta és bensőséges szeretetet ajándékoztál neki. Ezért már itt a földön megízlelhetted a mennyország örömeit és gyönyörűségeit, amelyek azokra a lelkekre várnak, akik hivatalosak az imádásra méltó isteni Bárány lakomájára. Földöntúli világosság, rendíthetetlen hit töltött el téged. Az Evangélium nemes leánya voltál. Felebarátodban Urunkat, Jézus Krisztust láttad. Ezért lelted örömedet abban, hogy a szegényekkel legyél, nekik szolgálj, felszárítsd könnyeiket, bátorságot önts beléjük, mindenféle szükséges szolgálatot teljesíts irántuk betegségeikben és szenvedéseikben egyaránt, amelyeknek mi, emberek, alávetettek vagyunk.
Szeretetre méltó Szent Erzsébet! Téged egészen különleges módon szeretett Isten. Légy most a mennyben lelkünk oltalmazója, és segíts minket, hogy mindjobban tetszhessünk Jézusnak! A magas mennyből tekints le reánk! Tekinteted már súlyos betegségekből meggyógyított embereket itt a földön. Mi itt élünk a világban, ebben a rossz, romlott, az Isten ügyeivel szemben közönséges világban. Ezért fordulunk hozzád bizalommal. Kérd az úrtól értelmünk megvilágosodását és akaratunk megerősödését, hogy megtaláljuk lelkünk békéjét és az igaz szeretetet. Amen.
- IX. Pius pápa -
Írta és szerkesztette: Tímár Ildikó Ágnes
