Március 26: Nagyböjt 4. vasárnapja
„Ítélkezni jöttem e világra, hogy akik nem látnak, lássanak, és akik látnak, megvakuljanak..”
A szentmise olvasmányai:
-
1 Sám 16,1b 6-7. 10-13a – Sámuelnek megmutatja az Úr, hogy a betlehemi Izáj fiai közül a legkisebbet, Dávidot választotta ki arra, hogy felkenje királlyá.
-
Ef 5,8-14 – Pál apostol arra biztat, hogy éljünk úgy, mint a fény fiai, ébredjünk a világosságra, Krisztus fénye töltsön el bennünket!
-
Jn 9,1-41– A vakon született embert Jézus meggyógyítja, akiben ezáltal megteremtődik a valódi hit.
Elmélkedés:
A vak meggyógyítása
A történetet az evangélista csak úgy vezeti be, hogy Jézus útközben látott egy embert, aki születése óta vak volt. A körülmények azonban - főleg a Siloe medence említése - elárulják, hogy az esemény Jeruzsálemben játszódott le. Az egész történetben érezzük az evangélista szándékát, hogy a csoda alapján Jézust a maga igazi messiási küldetésében mutassa be. A tanítványok abból a vallási környezetből jöttek, ahol a bűn és a testi betegség közötti összefüggés emlegetése hagyományos volt (Kiv 9,1-12; Zsolt 38,2-6; Ez 18,20). Bár már az Ószövetségben is található utalás arra, hogy a betegség és a szenvedés nem mindig kifejezetten büntetés, hanem a természet velejárója és egyben próbatétel (Jób könyve). A rabbik írásaiban előfordul az a véleményi is, hogy a születés óta fennálló betegség oka lehet a szülők vétke, vagy esetleg a magzaté.
Ennek az utóbbinak a megértéséhez tudni kell, hogy ők nem mindig tettek különbséget a tudatos rossz tett és a véletlen cselekedet között, sőt bizonyos „tisztátalan” dolgok érintését is úgy tekintették, hogy az beszennyezi, bűnössé teszi az embert. A tanítványok azért teszik fel itt is a kérdést, hogy ez az ember vétkezett vagy a szülei? Jézus nem ad egyenes választ, de aziránt nem hagy kétséget, hogy nem minden fogyatékosság vagy szenvedés büntetés. Arra nem tér ki, hogy a vakságnak milyen természetes okai vannak. A régi ember a természetet különben sem tekintette önálló zárt egységnek, hanem olyan valaminek, amit Isten közvetlenül mozgat és ellenőriz. Jézus azt másutt is kifejezi, hogy ami a természetben történik, arról az Atyának tudomása van, tehát mindent beleilleszt terveibe. Most azt emeli ki, hogy ez a vakság alkalmul szolgál Isten tetteinek a kinyilvánítására. A tanítványok első hallásra nem sokat értettek ebből a válaszból. De a hívő ember azóta tudja, hogy Isten ismeri állapotunkat, fogyatkozásainkat, s mindent fel tud használni irgalmának és erejének megmutatására. Ezért jogunk van remélni benne, és minden helyzetben kérhetjük segítségét. Jézus küldetésének ez a tartalma: végbe kell vinnie annak tetteit, aki küldte. Mégpedig addig, amíg nappal van. Ő azért jött, hogy világossága legyen a világnak. Saját korának nyelvezete szerint földi életét nappalhoz hasonlítja, a halált pedig éjszakához. Az érdemszerző tettek a földi élethez vannak kötve. János evangéliumában az Atyától való küldetés is különös hangsúlyt kap. Jézusnál a küldetés annyira személyes, annyira meghatározott, hogy egyenesen az Atya tetteit hajtja végre. Rajta keresztül a világnak fel kellett ismernie, hogy az Atya irgalommal fordult feléje. Világosságot azáltal áraszt, hogy meggyőz bennünket az Atya szeretetéről, gondoskodásáról, és meggyőz az élet örök céljáról. Aki hisz benne, abból eltűnik a bizonytalanság és a homály. Élete új irányt, határozottságot kap. Ezek a magyarázó betétek különböztetik meg János evangéliumát a szinoptikusoktól. Itt a szerző már teológiailag is megvilágítja Jézus szavait és tetteit. A gyógyítás illetve a csoda itt is Jézus kezdeményezése. Nem mások kérik rá, maga lép a beteghez. Nyálával sarat csinál, s azt a vak ember szemhéjára keni. Azután elküldi, hogy mosakodjék meg a Siloe tóban. A nyálnak az ókorban gyógyító hatást tulajdonítottak. Suetoniusnál és Pliniusnál is találunk rá utalást. A meggyőződés talán onnan eredt, hogy az állat is nyalja sebeit. A Siloe medence vizét nem tartották gyógyító hatásúnak, mint a Betezda tóét. De nevezetes volt, mert Iz 8,6-ban is szó esik róla. A medence különben úgy keletkezett, hogy Hiszkija király annak a forrásnak a vizét, amely a régi jeruzsálemi erődöt táplálta, bevezette az alsó városba.
A „siloe” szó küldőt jelent, és eredetileg a csatornát jelölte, később azt a medencét is, amelyben végződött. Az evangélista egy kis szabadsággal „küldöttnek” fordítja, hogy így megvonja a hasonlatot Jézus és a gyógyító víz között. Az ő szeme előtt valójában már a keresztvíz lebeg, amelynek Jézus adja az erőt, és amely a lelki vakságtól szabadít meg. Aki a keresztvíz fürdőjében megtisztul, az Jézus felszólítását követi, és neki köszönheti a bűntől való gyógyulást. A vak a Siloe medencénél visszanyeri a látását, s ennek azonnal híre megy. Először ismerőseinek tűnik fel az eset, s azok faggatják a történet felől. Mindjárt akadnak olyanok is, akik botránkoznak, mert Jézus szombati napon kent sarat a szemére, és kívánta tőle, hogy mossa le a medencében. Így kétszeresen is megsértette a szombati nyugalmat. Jöhet-e ilyen gyógyulás Istentől? Az eset alkalmas arra, hogy a farizeusokat, a törvény ismerőit és védelmezőit is bevonják a vitába. Ők végül sértődötten kérdezik, hogy vajon Jézus őket is vakoknak tartjae? Olyan feleletet kapnak, amely csak az örök bölcsességtől tellett ki: Ha vakok volnátok, nem volna bűnötök, de azt állítjátok, hogy láttok, ezért a bűnötök megmarad. Vagyis ha senki nem adott volna nekik elegendő bizonyítékot, ha leküzdhetetlen tévedésben volnának, akkor nem számítana bűnnek. De csak előítéletük és elbizakodottságuk miatt utasítják vissza az igazságot, s ezért felelősek. Mivel az evangélium minden kornak szóló kinyilatkoztatás, nem pedig csak a múlt eseményeinek felidézése, azért a hit és a hitetlenség problémáját ma is így kell tekintenünk: vannak, akiket tévedés tart távol, de vannak olyanok is, akik szándékosan utasítják vissza az evangéliumot.
-Gál Ferenc-
Kedves Testvérek!
Ez az evangéliumi részlet késztessen bennünket erősebben elmélkedésre. Gondolkozzunk el azon, hogy ki nekünk Jézus, és hogy hogyan állunk hozzá. Ellenségesen-e, mint ahogy azt tették a farizeusok, közömbösen-e, mint a meggyógyítottnak a szülei, avagy hajlandóak vagyunk-e küzdeni a mind tökéletesebb megismerésért, mint a vakon született ember?
Ha úgy éreznénk, hogy nem egészen megfelelően viszonyulunk Jézushoz, akkor ne adjuk fel a küzdelmet! Tudnunk kell azt, hogy nála mindig újrakezdhetünk, anélkül, hogy számon kérné az elhibázott, de annál nagyobb és őszinte bűnbánattal megbánt múltunkat.
Ezen a vasárnapon tartsunk kis számadást magunkkal, helyezzük bele szívünkbe Jézust és beszéljük meg vele, hogy mit kell tennünk azért, hogy hittel, a fényben élve megtalálhassuk életünk csodáit. Az Isten nélkül boldogulni akaró világ ezer meg ezer csábításai mögött hogyan őrizzük meg állhatatosan hitünket, és hogy a mulandóság mögött hogyan leljünk rá az örök hazába vezető útra. Ha nem látunk, akarjunk látni. Tegyünk azért, hogy eljussunk a mind élesebb megismerésre, és tetteink gyümölcsözőek lesznek. Mindannyian egyediek vagyunk, egyedileg kell megtalálnunk Istenhez az utat. De, merjünk bizakodóak lenni nehézségeinkben, merjünk küzdeni, nem feladni és tovább menni. Ha egyszer végre megfogtuk az Úr kezét, soha, soha ne engedjük el többé. Lehet élni nélküle, de nem érdemes. A világ, azáltal válik befogadhatóvá, ha szemünk megnyílik az igaz látásra, az élet azáltal válik megélhetővé, teljessé, ha kilépünk a fényre, melynek melegsége békévé szelídíti szívünk nehézségeit. Az előttünk álló öröm, melyből most megvillan egy-egy pillanat, adjon erőt a nagyböjti idő hátralevő napjaira, és erősítsen meg mindenkit!
-ágnes-
Ezen a vasárnapon a nagyböjt szigorúsága enyhül, szólhat az orgona, az oltárt virággal lehet díszíteni és a liturgia színe a rózsaszín. A Nagyböjt felén túl értünk. A Húsvét felé tartó negyven napos böjti, sivatagi vándorlásunknak javarészét megtéve örömmel állunk meg. Már szinte ide látszik Jeruzsálem, Isten városa. A mise énekei között többször is visszatérő 121. zsoltár eredetileg a Jeruzsálembe zarándoklók öröméneke volt, amellyel beléptek a fáradságos út végén a Szent Városba. A mi zarándoklásunk is e város felé tart, csak már nem annyira a földi metropolisz utunk célja, hanem az Örök, Mennyei Jeruzsálem. Az a hely, ahol már a Bárány világossága fog ragyogni, mely mindnyájunk igazi hazája. A transzcendens örömmel párhuzamosan a természet is kivirult: tavasz van. Rómában ilyenkor a már színpompásan virágba borult rózsákat áldotta meg a pápa. Később egy arany rózsát szentelt, melynek belsejében kis szivacs illatszert rejtett. Ezt a rózsát aztán előkelő nemeseknek ajándékozta őszentsége. Ezekről a rózsákról kapta a miseruha is a színét, ezért enyhül rózsaszínre a nagyböjti viola szín szigorúsága. Ezért szabad e napra virággal díszíteni az egyébként egyszerű nagyböjti szentélyt, sőt még az orgona is bátrabban szólhat, elő-elő villantva valamit a készülő húsvéti örömből. Az életünk vándorúthoz hasonlít, haladás jó vagy rossz irányba. A nagyböjt szent ideje annak a lehetőségét kínálja, hogy felülvizsgáljuk életünk irányát, és ami jó azt erősítsük, ami netán helytelen azt kijavítsuk. A vasárnapi olvasmányok ebben nyújtanak segítséget. Most a nagyböjtben, legyen számunkra is fontos, hogy Krisztus keresztjéhez csatlakozzunk a vasárnapi szentmisében, a keresztút-, rózsafüzér végzésével, egy-egy szentségimádásban. Legyenek hitből fakadó cselekedeteink, olyan látható jelek, amelyek világosan mutatják életünk irányultságát. Tekintsünk fel Jézus keresztjére és kérjünk erőt, kegyelmet keresztény életünkre.
Források: Dr. Füzes Ádám Liturgika segédlet; valamint a frh.theol.uszeged.hu honlap
Hírek
Március 31. 18:00 – Ének Kör a kapolcsi Molnárházban
Írta és szerkesztette Tímár Ildikó Ágnes
